12/01/2026
Hólapátolás mellett mozgásban a krízisbuszunk is. A hóban, a Nagyvárad tér közelében egy szépen öltözött fiatal nő álldogált tétován, szorosan összefogta a kabátját, kapucniját a fejére húzta a zuhogó hóban. Kiszálltam a buszból, és amikor a közelébe értem, megszólított.
– Nagyon éhes vagyok – mondta elhaló hangon. Lesütötte a szemét. Követtem a tekintetét, akkor láttam meg, hogy állapotos.
– Hetedik hónapban vagyok.
– Mi történt?
– Kidobott anyám. Alkoholista. Ilyenkor nem lehet vele bírni.
Elmesélte, hogy nem először történik ez. Ilyenkor fizetős átmeneti szállásra megy, de most nincs pénze, és nagyon éhes.
Miután vettem neki ennivalót a közeli kínaiban, felajánlottam, hogy elvisszük rokonhoz vagy a szállóra, ne fagyoskodjon az utcán a mínuszokban. Nem volt rokona. A szállóktól félt. Arra jutottunk, hogy ha veszek az anyukájának is ennivalót, akkor talán visszaengedi. Így lett. Átmeneti megoldás ez is. Mi lesz a babával? A kórházban fog maradni?
Mindeközben történt még valami. A kínaiban mögöttünk egy fiatalember álldogált. Aztán megszólított. A kezében egy összetépett, celluxszal összeragasztott ötszázast tartott. A pénztáros nem tudta elfogadni tőle, se közel, se távol nem volt olyan lehetőség, ahol beválthatta volna.
– Nagyon szomjas vagyok, be tudná ezt váltani?
Mivel nem volt nálam készpénz, vettem egy flakon vizet neki. Megköszönte, és az ötszázast a kezembe nyomta.
Ez az összetépett ötszázas a hazánk állapotának jelképe. Rajta Rákóczi Ferenc arcképe azt üzeni, nem lehet ebbe a rettenetes állapotba beletörődni. Ahogy a Rákóczi-szabadságharc a magyar történelem egyik legfontosabb függetlenségi küzdelme volt, úgy a miénk is az a kormány központosító, elnyomó és elembertelenedő hatalma ellen.