11/04/2026
A Rendszerbontó Nagykoncerten elhangzott beszédem
Polgártársak. Nem hallgattatnak el többé bennünket. A köztereket elhódítjuk, az Orbán-rendszert felborítjuk, kézbe vesszük, és megfordítjuk a történelmünket. Az orosz uralom ideje a magyar ugaron kitelt, nincs visszaút az Uralon: Eurázsiának nem adunk több hitelt. Elmúlt az unalom, és megjött az izgalom: ötven bátor előadó követelte ugyanazt ezen a színpadon. Tizenhat év kísérlete, hogy a magyarság a nyugati szövetségből kivonuljon, és keleti despotizmusokhoz idomuljon, többé nem fenntartható. Az Orbán-rendszert el kell söpörni, és a lelkekből is ki kell törörni, mert legfeljebb arra jó. Ott, közel a tűzhöz luxizni szeretnek, és te vagy az eretnek, aki küszködsz, hogy lakbért meg kosztot fizess, ők bármit megtehetnek, de amit soha el nem vehetnek, az a jelszavunk, hogy mocskos Fidesz.
Őrizd meg a tudatodban: a hazád helye Nyugaton van, ahol Géza meg István, ugyanottan. Nyugati élet: jog és felelősség, egyik a haza fattyaié lett, a másik elveszett ezelőtt rég. Kész az ítélet: a hűbéri önkénynek vessünk itt véget. Fogadd meg, hogy ezúttal nem engedsz a negyvennyolcból, hogy Bibó megtanít nem félni, és ha eljön az Orbán-rezsim végórája, mind fogadjuk meg, hogy polgárként fogunk élni, mert csak ennek van méltósága. Vagy jöhet a putri, az elnéptelenedés, jöhet a zsák krumpli, jöhet a sorvadás, a kihalás, a feledés.
Polgártársak, fogadjuk meg együtt: ha a népünk végre kormányt válthat, soha többé nem engedjük kisajátítani a nemzettudatot. Mindenki a haza fia és lánya, mind, aki a nemzete javát kívánja, mint Sólyom meg Krassó volt régebben, mindenki, aki a magyarságért az életben felelősséget mutatott. Mármint, aki a nemzete javát kívánja, és nem a javait. Hiába: mindig is annak volt magyarsághiánya, aki a magyarokhoz intézte dagályos szavait, amíg a zsebükben kutatott. Elég a politikusok uralmából, polgártársak. Jó lenne, ha szolgálnának. És jelzem, hogy nem Moszkvának, mielőtt bármi érvet felhoznának. Nem számít, mi volt a parancs. Soha többé vodka-narancs.
Aki demokráciában alszik, az zsarnokságban ébred – figyelmeztet Goethe. Ha megint kifáraszt minket az élet, és aluszékonyak leszünk, mint annak előtte, ha újra terhes lesz az eszmélet, a rossz álom visszatérhet, megint megáll az idő, és jön egy újabb monolit korszak, jönnek újra az aljasak és a torzak, míg az öntudat a lelkekből újra kinő. Ami kell: tartás és szolidaritás – nem a felelősséghárítás, hogy a sorsodért ki hibás, nem kell a kifogás, és nem kell a nyafogás. Hazafiság kell, jó szándék és tisztesség, semmi más.
Nem élhet két nemzet egy hazában, mert akkor mind hazátlan. Pannon és hun egy géniusz két aspektusa: együtt kultúrnemzet, egymás ellen Európa koldusa és a magyarság közös gyilkosa. Elég a gyűlöletpolitikából és a megosztottságból, amit Orbán behoz Moszkvából. Elég Orbán nemzetfogalmából. Elég Orbán normalitásfogalmából. Elég a leigázott és fogvatartott jobboldaliságból. Elég a baloldaliság megbélyegzéséből. Elég a szabadelvűség megvetéséből. Elég a szabadság és a méltóság lábbal tiprásából. Ez az új norma, és nincs más mától.
Polgártársaim, erről a térről jól rálátunk az ország legmocskosabb telkére, ezen áll a Fidesz-székház: a gyalázat háza, a nemzet megosztásának, kifosztásának és Keletre hurcolásának jelképe. Megjelöljük ma estére, és rátesszük a sorsunk a vesztére. Óhajtjuk, hogy egy nap az Illiberális Állampárt Múzeuma álljon itt, hogy emlékeztessük magunkat Orbán tervére, és egymást arra a történelmi csapdára, amibe belelépni többé nem kéne. Mi soha nem lehetünk egymás terhére, mert minden magyar minden magyarnak testvére.
Harminchét éve egy ilyen pénteken ott, a Műcsarnok lépcsőjén egy Orbán nevű fiatal névtelen ajtót mutatott a ruszkiknak. Amikor aztán meglett a hatalom, visszahívta őket az ablakon, azóta mind itt pusztíthat. A rendszerváltás közepette még ez az Orbán követelte a sajtószabadságot, ott, a lépcsőn meg arról magyarázott, hogy az ő nemzedékének az ifjúsága fekszik a hatodik koporsóban. Nos, jelzem, hogy az összes azóta született nemzedék fiatalsága még mindig ugyanott van, magántulajdonban, mert ő felvitte magával a Várba, és ott tartja elzárva abban a mocskos kolostorban. Követeljük vissza a sorsunkat és a jövőnket sokunknak és az utánunk jövőknek.
Az e téren álló oszlop csúcsa üres. Kérdezzétek meg magatoktól: az arkangyal nemléte nem az áldatlanságunk jelképe? A Teremtő Isten levette a kezét a magyarokról. Visszaköveteljük az elrabolt hazánkat, ahol minden magyar családtag, megtörjük a turáni átkot, és óhajtjuk a Seregek Urának áldását, az arkangyal visszatérését, a magyarság felszabadulását és polgári sorba lépését.
Két fontos dolgunk van. Kezdjük az elején, úgy indul, hogy te meg én. Fogadjuk meg ezt együtt, mielőtt a közös jövőt elkezdjük: vasárnap én kézen foglak téged és téged és téged és téged, és elviszlek szavazni. Itt a változás, úgy jó, ha ebből senki se marad ki, mert ha túl sok magyar lemarad róla, nem válik valóra. És fogadjuk meg, hogy hétfőtől közös felelősséget vállalunk az országért, amit teremtünk, mielőtt az orosz front újra átvonul felettünk. Hiszem, hogy ha egy jogállamba végre berendezkedünk, akkor gondunk is lesz rá, mert becses lesz nekünk, és mert úgy megraboltak minket, hogy egyre kevesebbet veszthetünk.
A hűbéri sor kemény, de megmaradt minálunk. Ha van számunkra remény, akkor tanulunk a harminchat évből, nem kérünk a jobbágyi létből, és mostantól mindent másképp csinálunk. Bibó István szabadsága, Széchenyi István felelőssége és Kéthly Anna szolidaritása legyen veletek. Szavazni menjetek.
