27/09/2026
Szóval az úgy van, hogy a gügyögésből lesz a beszéd.
És nálunk úgy alakult, hogy amelyik kisbaba sokat gügyögött, az később rengeteget beszélt.
Voltak jelek.
Másodszülött olyan extrém sokat karattyolt a babakocsiban vagy a hordozókendőben, hogy néha még a játszótéren is odafordultak más anyukák.
Egyszer egy ovis programra mentünk hármasban: elsőszülöttel és másodszülöttel. Az egyik óvó néni egy darabig hallgatta, majd odafordult hozzám:
– Azt ugye tudod, hogy ha ennyit gőgicsél, akkor valószínűleg nagyon sokat fog beszélni?
Nos.
Igaza lett.
Áramlik belőle a mondanivaló.
Olyan hosszan képes beszélni – közben könnyedén váltva a különböző témák között –, hogy néha már én sem tudom követni.
Pedig igyekszem. Eskü.
És néha eszembe jutnak azok az idők, amikor még csak vártuk, hogy a kisgyerekünk végre beszélni kezdjen.
Egyszer mentünk hazafelé az iskolából. Elsőszülött észrevette, hogy első számú húga nagyon le van törve. Ránézett, sóhajtott egy nagyot, majd megkérdezte:
– Elmeséled a mai napodat?
Másodszülött arcán átfutott egy halvány félmosoly.
– És hosszan vagy röviden?
Elsőszülött rám nézett.
Én bólintottam.
– Hosszan – felelte.
Másodszülött arca felderült. Teljesen felvillanyozódott, és belefogott:
– Reggel felkeltem. Amihez nem sok kedvem volt, és szívesen maradtam volna a takaró alatt. De anya már arról beszélt, hogy egyem meg a reggelimet. Félig még aludtam, amikor rám adta a zoknit…
És csak mondta.
Mondta.
Mondta.
Az óvó néni szólt előre.
