20/09/2026
Ha a Pipacs Porta idei évét szeretném eddig értékelni, hát, azt kellene megállapítanom, hogy nem túl eseménydús. De nem értékelem, mert teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy most az Élet más területekre irányítja a fókuszt, és ezek fontos területei az életemnek. Olyan feladatok, melyeket csak szívvel és lélekkel tudok végezni, mélyen magamból merítkezve, és ez egyáltalán nem gond.
A Pipacs Portán idén úgyis a nagyobb léptékű felújítások időszaka köszöntött be, kábelek és mindenféle eszközök közt pedig nehéz a közös alkotáshoz méltó teret találni. Szóval elfogadom, hogy most ennek jött el az ideje.
Amikor van lehetőségem, néha leülök magam, hogy a két kezemmel létrehozzam azt, ami nekem kedves. Van, amikor másoknak is örömet okozom az elkészült tárgyakkal, van, amikor pedig csak egyszerűen beléjük öntöm a lelkem.
Milyen szép is ez a magyar mondás, hogy lelket öntünk valamibe! Igen, amikor a lámpafénynél ülök, és valamilyen tárgyon dolgozom, bizony beleöntöm a lelkem egy részét is. Ez számomra néha öröm, máskor megkönnyebbülés. Mindig az, amire épp abban a pillanatban szükség van. És ez így van rendjén.
Ahogy sötétednek a délutánok, hosszabbodnak az esték, egyre gyakrabban ülök majd a lámpa fényénél. És ez is így van rendjén. Ahogy a letűnt korok emberének a tavaszi-nyári időszak a kinti munkák idejét jelentette, úgy a hideg beköszöntével a zárt térben végzett tevékenységek felé fordult.
Sokszor gondolkodom azon, mennyivel józanabb életritmust követtek elődeink, és mennyire eltávolodtunk valami természetestől mi, emberek. Hiszen a homo sapiensen kívül minden létező a mai napig követi az ősi rendet, melyet a természet bölcsen megalkotott, csak mi gondoljuk magunkról, hogy máshogy helyes.
De vajon tényleg jó úton járunk?
