30/11/2022
15 évvel ezelőtt... akkor azt hittük (és joggal), mennyire szörnyű, ahogyan a nőkhöz viszonyul az igen macsó parlament. Azóta annyit "javult" a helyzet, hogy már fel sem merül, hogy a nők jogaival ("nőügyekkel") foglalkozzanak. (Egyébként nagyon izgalmas, hogy akkor még egészen máshogy szavazott jónéhány, 2007-ben ellenzéki fideszes képviselő.)
A 2007. november 26-i szavazás eredménye egyébként 132 igen, 97 nem és 118 tartozkodás volt.
Az akkori cikk a Nők a Médiában Egyesület honlapjáról:
Zsiráfok a Parlamentben
Azért fontos ez a határozat, mert az emberi jogok egyetemes értékek – mondja Nagy Andor, a Külügyi és határon túli magyarok bizottságának tagja, amikor november 26-án délután felszólal az Országházban. Hamarosan szavaz a parlament a kvótatörvény néven közismertté vált, az „Egyes törvények módosításáról a nemek közötti tényleges esélyegyenlőség megteremtése érdekében” elnevezésű indítványról. A szépséghiba csak az, hogy Nagy képviselő úr „A Magyar Köztársaság Országgyűlésének politikai nyilatkozata a burmai helyzetről” című határozat mellett tör ily módon lándzsát: minél messzebb sérülnek az emberi jogok, annál könnyebb észrevenni. Ezt látszik alátámasztani legalábbis, hogy a nemek esélyegyenlőségéről szóló törvényt – 38 százaléknyi igen szavazattal szemben – nem támogatta a magyar parlament.
Az Országház négyes kapujánál délután fél öt körül teljes a zűrzavar: a beléptető őr erősítésért telefonál, mert egymaga nem győzi, pedig mindössze húszan – huszonöten szeretnénk bejutni a karzatra. Igaz, további három kapunál is nagyjából ennyien állnak sorba, többünket innen oda, onnan ide küldözgetnek. Meglehet, sosem voltak még egyszerre százan kíváncsiak a képviselők munkájára. Mi most látni szeretnénk, hogyan döntenek rólunk, a fejünk fölött.
Földrajzi meghatározás szempontjából az előbbi persze nem fedi a valóságot: a karzatot töltjük meg, a felszólalások, a szavazások alattunk, az ülésteremben zajlanak. Próbálnám megőrizni a narrátortól joggal elvárt semlegességet, de nem megy. Korábban mindig sikerült, például amikor – magam is félig még diákként – a tandíj-tüntetésről tudósítottam; de a felsőoktatásban legfeljebb négy-hat évet tölt az ember, nőként viszont folyamatos szembeszélben élem az életemet: amikor csak babát és játéktűzhelyet kapok a csoda izgalmas forgó-villogó-berregő ketyerék helyett, amikor automatikusan félrelöknek a számítógép elől, mert ahhoz egy lány úgyse érthet, amikor ugyanazért a munkáért negyedével kevesebb fizetést kapok, amikor egy állásért törvénysértő nyilatkozatokat kell tennem arról, hogy még hány évig nem szülök – a felsorolásnak se vége, se hossza. Sokunknak, sokáig, mindez egyéni balszerencsének látszik, aztán valahogy rádöbbenünk, ez egy patriarchális világ rendje. És most itt vagyunk, úgy harminc nőszervezettől, közel százan, méregetjük az ülés szünetében alant nyüzsgő képviselőket: melyikük szavaz ma a jogaink ellen?
Közben megkezdődnek a voksolások, tárgysorozatba vételről, módosító indítványokról. Elhangoznak a betű-szám kombinációból álló megnevezések, utána a frakcióvezetők, a széksorok elején ülők hangosan igent vagy nemet kiáltanak, hogy mindenki tudja, melyik gombot kell megnyomnia. Persze, olvastam már újsághírként, hogy így megy ez, mégis megdöbbent, és láthatóan nemcsak engem. Halk, de felháborodott suttogás körülöttem: nahát, mint az óvodások! Ez az a színvonalas munka, amit a nők képtelenek volnának ellátni?
A miniszterelnök kicsit késve érkezik, és miközben a helyére siet, felpillant a karzatra. A rutinszerű mozdulat hirtelen megtörik, tekintetében ugyanazt a hitetlenkedést látni, amit korábban Kóka Jánoséban, Gál Zoltánéban. Mintha zsiráfok töltenék meg a fenti sorokat – tudják, „ilyen állat nincs”, s most, hogy kiderül, mégis van, tapinthatóvá válik a feszültség. A döbbenet nyilván a patkó túloldalán is fel-felvillan, nem szeretnék igazságtalan lenni, de ahol ülök, onnan az ellenzéknek leginkább a feje búbját látom. Szemközt most Juhász Ferenc súg valamit Katona Bélának, aki gúnyos vigyorral néz körbe a felső regiszteren. Fogadni mernék a költségtérítésébe, hogy nemmel voksol – e sorok születésekor már tudjuk, hogy megnyertem volna. Ami a szavazást illeti, sovány elégtétel: bő két év múlva rajtunk a sor.
A Köztársaság téri ingatlan eladásának kérdésén, majd a már említett burmai határozaton át háromnegyed hatra eljutunk a kvótatörvényig. A mianmari emberek jogait különben a jelenlevők 98 százaléka találta, igen helyesen, védelemre méltónak. Hogy a nemek egyenlőségét nem támogatja ez a férfiszakasz, afelől mégsincs kétségünk. Hiszen folyamatosan érzékeljük, hogyan kerül ki számos programból, pályázatból, intézkedésből ez a szempont – például a második Nemzeti Fejlesztési Tervből, amely már nem nevesíti külön a munkaerőpiacon támogatandók közt a kismamákat vagy a negyven feletti nőket. Azért a kormány részéről Újhelyi István, az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium államtitkára felszólal, és támogatandónak nevezi az indítványt. Aztán néhány másodperc, a karzaton, minden előzetes tudás ellenére, reménykedés, és - ennyi volt. Leszavazták.
Mostantól már csak az utózöngék jöhetnek, hogy a kormánytagok igen-e, és hogy Orbán Viktor, meg az ellenzék hogyan. Hogy Sándor Klára és Magyar Bálint nyilatkozik: jövőre újra megpróbálják. Csemegézek jómagam is a parlamenti honlapon: Deutsch-Für Tamásban biztos voltam, ilyen egyenlőséget demonstráló névhasználat mellett, egyébként meg nyilván a listán bejutók első fele-harmada az, aki csekélyebbnek érezte a kockázatot és az „igen” gombot nyomta meg. A KDNP két képviselőnőjében erősebb volt a frakciófegyelem, mint a szolidaritás, a fideszes Vígh Ilona is nemmel szavazott, két nő, szintén fideszesek, tartózkodott. A többiek a kapunyitás mellett döntöttek volna, ami komoly eredmény, ha tudjuk, a szociológia szakirodalma mit mond a hatalom – jelen esetben a férfiak – irányába történő asszimilációról, meg az úgy nevezett méhkirálynő-szindrómáról, vagyis arról, hogyan és miért érzik konkurenciának a vezető pozíciót elérő nők az asszonytársakat. Csak hát kevés az a tíz százalék, ilyenkor látszik, mennyire kevés.
Közvetlenül a szavazás után az Országházban kicsit várni kell a gombnyomkodással: a karzat morajlik, pedig úgy érzem, viszonylag fegyelmezettek vagyunk, csak hát kiszakad mindenkiből önkéntelenül, hogy „na, ez szép”, meg hogy „ennyi volt”: és száz ember esetében ez bizony már hangzavar. Ami meglepőbb, hogy az ülésteremben is suttognak-mocorognak, mintha nem is ők határoztak volna. A házelnök rendreutasít, kevéssel később szólnak az őrök: a karzat hivatalosan hatkor zár, mennünk kell. Végül is nem számít, nem itt akarunk jelen lenni: ott, ahol a döntések születnek. Rólunk.
