19/06/2024
A dátumra sajnos már nem emlékszem, viszont arra igen, hogy szomorú őszi idő volt. Az eső kitartását, csupán a szél energiája múlta felül azon az estén. Akkoriban felszolgálóként kerestem kenyerem, kis városom Aranykereszt nevű éttermében. Azon az estén, talán a kellemetlen időjárásnak volt betudható, hogy nem volt vendégünk. A szakácsok, Sanyibá vezetésével ultival múlatták az időt, én pedig dolgom nem lévén, mélyen elbarangoltam gondolataim erdejében. Este fél kilenc körül járhatott az idő, mikor váratlanul megszólalt az ajtó fölé szerelt apró csengő jelezvén, hogy vendég állt a házhoz. Sietve fordultam a hang irányába. Az ajtóban egy idős úr álldogált, szürke szövetkabátja ázottan nehezedett fáradt vállaira, két kezét maga előtt tartva, szinte szégyellősen markolta gyűrött sapkáját. Nem tűnt jómódúnak, ruházata alapján mindenképpen az egykori munkásosztály képviselőjének néztem, akinek nyugdíjba vonulása után is hiányzik a műhely megszokott légköre. Tekintetünk találkozásakor, lassú meghajlással üdvözölt, de még ekkor sem lépett közelebb. Látszott rajta, hogy kellemetlenül érzi magát ebben a közegben és legszívesebben elhagyná a termet, azonban valamiért mégsem teszi. Odaléptem hát és megszólítottam.
- Jó estét uram, kérem fáradjon beljebb.
- Magának is fiatalember. Hova szabad ülnöm?
- Ahova csak óhajtja. Sajnos bőven akad szabad asztalunk.
- Oda is ülhetek?
Ekkor tekintetét egy kis kétszemélyes asztalra irányította, melyet az egyik sarokban helyeztünk el és általában nem kedvelte senki.
- Hogyne uram, kérem foglaljon helyet!
Lassú mozdulattal a fogashoz lépett, felakasztotta ázott kabátját, majd miután néhány másodpercig mereven nézte a kis sarokasztalt, elindult. Az asztalhoz érve megfogta az egyik széket és finoman kihúzta, ezt követően pedig a másikon foglalt helyet. Nem igazán értettem a dolgot, de őszintén szólva nem is érdekelt túlzottan. Fogtam hát egy étlapot és az asztalhoz léptem.
- Parancsoljon az étlap. Volna kedve esetleg inni valamit, ameddig választ?
- Van olyan sörük amiben nincsen alkohol?
- Hogyne uram!
- Akkor egy olyan sört szeretnék kérni, amiben nincsen..
Ekkor úgy láttam, mintha elmélázott volna azon amit mondott. Bólintással nyugtáztam a rendelést és a pult felé indultam. Mikor elé raktam a pohárba töltött italt, még mindig mereven nézte az étlapot. Látszott, hogy nem érdekli, csak nézi, de gondolatban valahol egészen máshol jár.
- Parancsoljon uram, egészségére! Sikerült választania, vagy megengedi, hogy segítsek?
Ekkor rám emelte fáradt tekintetét és halkan megszólalt.
- Pörköltöt kérek szépen nokedlivel. Szeretem a pörköltöt, bár a feleségem mindig azt szokta mondani, hogy olyat válasszak amit otthon nem ehetek. Tudja, ő nagyon finoman készíti, ezért nem szereti, ha azt rendelek…
Nekem mindegy gondoltam, csak azt nem értettem, hogy akkor mi a fenét keres itt ez az ember és miért nincs otthon a feleségével, meg a kitűnő pörköltjével, hogy mára bezárhassam végre ezt a kócerájt?!
Tizenöt perc elteltével ott álltam az asztalánál, kezemben egy adag pörkölttel.
- Parancsoljon uram, jó étvágyat!
- Köszönöm fiatalember..
Nem kezdett el enni, csak nézte az ételt. Úgy tűnt, mint aki valójában nem is éhes. Odaléptem hozzá és újra megszólítottam.
- Minden rendben uram?
- Kaphatnék egy kanalat? Otthon mindig kanállal szoktam enni. Jobban esne kanállal..
- Parancsoljon a kanál, de most már tényleg jó étvágyat!
Meghallotta a hangomból áradó feszültséget. Rám nézett és mielőtt enni kezdett volna, csak ennyit suttogott. „Elnézést kérek”
Viszonylag hamar végzett, a sört is megitta és miután már hosszú percek elteltével is csak a szemközti széket bámulta, megkérdeztem.
- Hozhatok még valamit?
- Köszönöm nem fiatalember..
Újabb fél óra elteltével, számlájával a kezemben jelentem meg az asztalnál . Határozottan raktam le elé.
- Szeretnék zárni uram, parancsoljon a számla!
- Elnézést fiatalember, csak kicsit elgondolkodtam..
Remegő kézzel vette elő kopott pénztárcáját. Borravalóra nem futotta, a számla végösszege is épphogy összeállt, de nem bántam. Látta rajtam, hogy újra nagy levegőt veszek, ekkor megszólalt.
- Mondja fiatalember. Nem bánná, ha maradnék még néhány percet? Annyira jó volna, még maradni kicsit.. Rendelni már nem tudok, mert elfogyott a pénzem. Tudom, hogy nem illik üres pohár mellett üldögélni. Csak öt percet kérek. Még öt percet a feleségemmel..
- De hát nincs is itt a felesége!?
- Tavaly ilyenkor még itt volt.. Itt ültünk ugyanennél az asztalnál. Minden évben itt ünnepeltük a házassági évfordulónkat. Ma lennénk harmincöt éve házasok. Alig öt hónapja, hogy elveszítettem..Nagyon hiányzik..
Nem vagyok egy sírós típus, de ahogy néztem azt az embert az üres étterem kis sarokasztalánál ülve, legördült arcomon az első könnycsepp. Kitöltöttem még egy alkoholmentes sört és óvatosan elé raktam. Csodálkozva nézett, de megelőztem.
- Engedje meg, hogy meghívjam és maradjon amíg jólesik. Nekem úgyis sok dolgom van zárás előtt.
Hát így történt.
A bácsi még üldögélt egy darabig, de nem itta meg a sört. Épp a raktárban voltam, mikor meghallottam az ajtó fölé szerelt kis csengőt. Siettem ahogy tudtam, de mire az ajtóhoz értem, a bácsi már messze járt. Magányosan bandukolt a hideg őszi éjszakában. Épp egy lámpaoszlop alatt haladt el, mikor tekintetemmel sikerült utolérnem. Jobb karját furcsán tartotta, könyökét elemelte csuromvizes kabátja oldalától. Mintha arra számított volna, hogy belekarol valaki.
Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Ott álltam az üres étteremben és hiányzott egyetlen vendégem társasága. Könnyes szemmel néztem utána, szégyelltem magam amiért olyan nyersen viselkedtem vele és reméltem, hogy megbocsájt.
Ja és még valami. Mikor végül tálcámmal az üres sarokasztalhoz léptem, egy húsz forintost találtam rajta, gondosan a szalvéta alá rejtve…
