21/04/2023
A szegény kisleány panaszai
„Anya nem figyelt ma rám, egy percet sem játszott velem, nem engedte, hogy hangosan hallgassak zenét, rohangált egész nap, minden fontosabb volt nálam!”- Ja, hogy ez nem is hangzott el a kislánykám szájából.
Nem vagyok jó anya. Ez az első gondolatom reggel, mikor kipattan a szemem. Mardos a bűntudat, keserű a szám íze, mintha epét hánytam volna. Vajon a tegnapi huszonnégy órából mért nem tudtam legalább egy kis időt Pannira szánni? Tényleg fontosabb volt más gyereke? Kergetem az időt nap, mint nap, húzom a gyerekemet magam után, rohannak a napok ezerrel. A gyerkőc meg észrevétlenül megnő, és akkor nézhetek bambán.
Nem vagyok jó anya. Elnézem a férjemet, aki hazajön a munkából, leül a gyerekkel sakkozni, türelmesen tanítgatja, vezeti a kis kezét a helyes lépések felé. Kimegy vele gördeszkázni, pörgeti a levegőben. Nekem erre miért nincs időm és energiám? Nem féltékenységből mondom, becsszó, nem irigylem a gyerekkel töltött idejét, de ilyenkor gyűlik bennem az önvád, és mérgez belülről.
Mi a fészkes fittyfenéért nem tudtam tegnap legalább egy fél órát vele játszani? Ott volt az a hat óra körüli időszak. A mosogatás, a rendrakás, a söprögetés. Nem lehetett volna kihagyni? Ugyan mit szólt volna a barátnőm - akit vártam - hogy nincs összepakolva? Tényleg ez számít? Legalább ekkor játszottam volna vele egy fél órácskát. De a kis tündérem anya veszekedős hangjára kissé duzzogva ugyan, de rendet csinált, összeszedte a széthajigált dolgait. A megbeszélésem alatt ügyesen játékkártyákat gyártott magának. Rajzolt, vágta a lapokat, díszítette. Félénken, vékony kisegér hangján megkért, hogy húzzak egyet. Elnézően vetettem rá szemeimet, és pillanatnyi gondolkodás után húztam a kis kezében szétterített legyezőszerű halomból egy „lapot”. - Még egyet! - kérte. Szót fogadtam ismét, de már sokkal türelmetlenebbül tekintettem közben rá. Harmadjára is akarta, de akkor már morcosan közöltem vele, hogy nem, anyának dolga van, nem ér rá kártyázgatni. Lógó orral csendben arrébb somfordált, beletörődve ma esti sorsába. Később vacsora, fürdés, még esti mesére sem szedtem össze magam, mondván, anya nagyon elfáradt. Lefeküdt aludni. Úgy telt el ez a nap, hogy a gyerek az anyjából alig kapott valamit. Odabújtam mellé, hogy önzőn én táplálkozzam az illatából, erőt merítsek gyenge testéből. Milyen anya az ilyen? A kérdés ott pörgött-forgott az agyamban, a szívemben. Hangosan is ki kellett mondanom, hogy bizony, rossz anya vagyok. A lányom erre felült az ágyában, a felháborodás és az ijedtség kombinációjának egyvelegével az arcán kijelentette, hogy ez nem igaz. Azt állította, hogy igenis nagyon jó anyukája vagyok. - Ugyan miért? – kérdeztem. – Miből gondolod, hogy jó anyukád vagyok?
A válasz egyszerűsége meghökkentett. – Azért, mert húztál egy kártyát.- válaszolta, mintha mi sem lenne természetesebb. Az én kislányom nem kezdte el felsorolni a panaszait, nem szembesített a napunk szétziláltságával, hanem a legparányibb feléje nyújtott gesztustöredékbe kapaszkodva meglátta bennem a jót, kapaszkodott ezáltal az anyaképbe, amit rólam gondol. Kicsordult a könnyem a meghatottságtól. Tanítani lehetne a pozitív életszemlélet órákon ezt a hihetetlen optimizmust. Meglátni a napodban azt a picurka szemcsét, ami boldogsággal tölt el, és meglátni másokban a jót. Na ezt tanultam én tegnap a lányomtól.
Nem vagyok jó anya. Ébredésem pillanatában tudtam, de visszaemlékeztem a leánykám szavaira. Lehet, hogy tegnap nem voltam jó anya, de a mai nap rendelkezésemre áll, és ma lehetek azzá. Minden nap kincs, amit a kicsi lányommal tölthetek, nem szabad elkótyavetyélni. Semmi nem lehet fontosabb annál, minthogy együtt legyünk, és legalább egy kis időt ne szánjak rá a rohanó hétköznapokban is. Az idődet te osztod be, arra van időd, amire szakítasz. Hát szakítok rá időt! Tudatosan emlékeztetem magam, hogy az időnk véges, a gyerek felnő, és már nem lesz szüksége arra, hogy én legyek vele. A gyerekem adott nekem valamit. A végtelen bizalmát felém. Hát én nem fogom ezt a bizalmat eltékozolni!
„Lásd, harc az élet,
ne tékozold bizalmadat.”
József Attila
