13/03/2026
"Tovább kutatok a papírkötegek között. Ennek a népnek az élete, bánata és öröme, kudarca és szerencséje elválaszhatatlanul összefügg a vízzel. Az 1876-os árvíz után még 1926-ban, 1935-ben, 1938-ban, 1940-ben érte nagyobb pusztítás a szigetet. A legutóbbi, 1956 márciusában, az általa okozott kár mellett teljesen új irányt szabott a sziget életének.
A sorsdöntő eseményről F. Lukács, a Déldunántúli Vízügyi Igazgatóság vezetője készített feljegyzést: ". . . A jégtakaró megmozdulása Mohácsnál 1956 március 13-án éjjel 2 órakor következett be. Ezt a Duna vízállásának újabb gyors emelkedése kísérte. Mindez azonban a Sirina alatti jégmezőt nem tudta megmozdítani. A felülről jövő jégtáblák a Cigányzátony mellett összetorlódtak és a jobb parti védőművekben súlyos károkat okoztak. ... Az éjszaka megindult zajlás viszonylag rövid ideig zajlott. A Cigány-szigeti zátonyon kívül még a mohácsi téglagyári kanyarban és a bári zátonynál is megállt, összetorlódott a jég. Igen erős torlasz alakult ki Dunaszekcsőnél. Ennek következtében a fölötte levő szakaszon több kilométer hosszuságban hirtelen megemelkedett a víz, annyira, hogy hogy meghaladta a balparti töltés magasságát. Március 13-án délelőtt 11 órakor a víz átbukott a töltés tetején és 14 helyen átszakította a gátat. Ennek következtében a Mohácsi-sziget víz alá került. ... Déli 12 órakor a mohácsi vízmérce 1006 centiméteres vízállást mutatott . . ."
Szeremle községnél, amelyet már délelőtt kiürítettek, ugyanezen a napon délután szintén átcsapott a jeges víz és háromkilométeres szélességben ömlött a sziget felé. Most már nem tudták útját állni, bár igen nagy erővel folytatták a jég bombázását, a töltések erősítését. A Szabad Nép híradása szerint március 13-án a Dunánál negyvenezer ember, kétezerötszáz tehergépkocsi, valamint több száz munka- és kotrógép dolgozott.
S mi történt a sziget hatezerhétszáz lakójával, akiket most már két irányból körülvett a mindent elsöprő jeges víz? A mohácsi városi tanács rendkívüli üléséről készült jegyzőkönyv szerint március 3-án rendelték el a harmadfokú készültséget a töltéseken. Ekkor már a lakosságot előkészítették a kitelepítésre. Mégid, amikor erre az utasítás 10-én éjszaka megérkezett, alig tett valaki eleget a felhívásnak. A lakosság nem akarta elhinni, hogy akkora veszély fenyegeti, mint amilyen bekövetkezett. A szigeti ember sajátos nyakasságával, a tanyájához, az állataihoz való ragaszkodásával magyarázzák azt a körülményt, hogy majdnem mindenkit otthonában ért a csapás.
Az árvíz néhány óra alatt az egész hatvanezer holdat elöntötte. Rogyadozó házak padlásairól, a jeges víz által dobált széna- vagy szalmakazlak teteéjől, fák koronái közül mentették ki az embereket. Egy hétig tartott a kegyetlen harc csípős márciusi éjszakákon, ködös nappalokon, szitáló esőben és hóviharban.
Siklottak a rohamcsónakok a tanyák udvarain és a szántóföldek fölött, s ahol csak embert láttak, találtak a padlásokon, a fák ágain, a szalmakazlak tetején - vitték a partra. Ezer meg ezer emberéletet mentettek meg csütörtökön, pénteken és szombaton a csónakok.
Az egész országban félmilliárd forintra tehető kárt okozott a jeges ár, ennek jelentős hányada jutott a szigetre. A legdrágábban, az emberéletben alig esett kár. Egy dunafalvai lakos fulladt vízbe."
(Dr. László Lajos: A busók földjén)
